01. | Dance, dance

Drága olvasóim!

Nagy meglepetésként ért, hogy máris 4 feliratkozóval gazdagodtam, nagyon hálás vagyok érte! Remélem elnyeri a tetszéseteket az első rész, s továbbra is velem maradtok! Jó olvasást kívánok.

DANCE, DANCE

Az óra pontosan este hatot ütött, mikor Adeline kedvtelenül kinyitotta a szórakozóhely hátsóajtaját. A bakancs, amelyben egész nap flangált törte a lábát, a haja csapzott volt, sminkje kicsit elkenődött; semmi kedve nem volt aznap még színpadra is állni. Gondolatai az otthona körül forogtak, azon belül is a jó puha fehér kanapéján, amelyen kényelmesen ülve szokta nézni kedvenc sorozatát. Mély levegőt vett, hogy a munkára összpontosítson, pár másodperc múlva pedig bele is futott a pub vezetőjébe.

– Odanézzenek, Adeline Bowman kivételesen teljesen pontos volt! – a negyvenes évei vége felé járó Jim az órájára pillantott, majd nevetgélve köszöntötte az őt morcosan méregető Lin-t. – Mi lelt téged, aranyom?

Lin csak a szemeit forgatta. Most semmi kedve nem volt a viccelődéshez, legszívesebben hagyta volna a francba ezt az egészet, oldják meg a bandatársai egyedül. De nem tehette, frontember lévén kutya kötelessége volt kiállni, beleadni az előadásba minden tőle telhetőt, aztán meghajolni és méltóságteljesen lesétálni a színpadról. Áldás és átok is egyben, hogy van tehetsége a zenéhez.

– Kivételesen fontosabbnak tartottam a munkát a saját magam szórakozásánál – válaszolt végül a tulajdonos kérdésére egy cseppet sem kedves mondattal, de az mit sem vett észre Adeline gorombaságából, csak nevetve a vállára tette a kezét, s közölte vele, hogy az öltözőt – ami egy személyzeti mosdót foglalt magába – a szokásos helyen találja. Lin biccentett, majd fáradtan nyögve elfordult balra, s a kissé leharcolt falú folyosón végighaladva meglökte a vasajtót, s belépett a kicsi helyiségbe. Hátára hanyagul feldobott hátizsákját a mosdókagyló egyik száraz pontjára tette s kihalászta belőle az előre bekészített fellépőruháját. Sóhajtva nézett a tükörképére, aki nem festett túl jól; két hatalmas karika húzódott végig csokoládészín szemei alatt, barna haja olyan volt, akár csak egy szénakazal, ajkai lefelé görbültek. Rendesen meglátszott rajta a kialvatlanság, s a rosszkedve is tökéletesen leolvasható volt arcáról, ezért úgy döntött, minél előbb nekikezd az átöltözésnek, hogy jusson ideje a sminkelésre is. Mert az akkor egyértelműen elmaradhatatlan volt.

Körülbelül húsz perc lázas készülődés után Lin végre emberien festett, a maga módján. Fekete bakancsát egy ugyanilyen színű térdzoknival dobta fel, combközépig érő – a változatosság kedvéért – fekete, testhez simuló szoknyája szépen kiemelte lábait, kockás ingét a szoknyába tűrte, mindehhez pedig egy szegecses bőrkabátot vett fel, ami tökéletesítette összeállítását. Elmaradhatatlan füstös sminkjét rekordidő alatt készítette el, ajkait sötétvörösre rúzsozta, haját pedig végül csak egyszerűen besütötte, s hagyta, hogy lágy hullámokban omoljon vállára. A tükörbe nézve elégedett volt, de közben mégsem a teljes önmagát látta. Csak a smink miatt tűnt ébernek, valójában állva is képes lett volna bealudni. S ettől a rengeteg kenceficétől nem is tűnt valódinak az arca. Nem nagyon törődött vele, de azért ez az előzetes „úgyse lesz semmi olyan jó, mint amilyennek lennie kell” gondolatsor rányomta a bélyeget a hangulatára. Fáradtan, unott arckifejezéssel lépett ki az öltözőjévé avanzsált mosdóból, jobb kezével a vállán lógó táska pántját fogva. Pár lépést tett csak meg, de szinte rögvest a nyakába ugrottak a bandatársai, akiknek látszólag sokkalta jobban feldobta a kedvét a ma esti fellépés, mint neki.

– Titeket meg mi lelt? – kérdezte összevont szemöldökkel végignézve a három srácon Lin, akik csak felnevettek. Jay a szokásos fekete összeállításában állt Adeline-nel szemben, arcán pimasz mosoly ült, szemöldökét kacéran felvonta, tekintetéből pedig tökéletesen ki lehetett olvasni, mire gondol: „veszettül jól nézek ki”. Ez így is volt, barna, frissen mosott és tökéletesen belőtt haja a szemébe hullott, a bőrszerkó pedig szokás szerint elérte mindenkinél, hogy aznap este nehezen menjen a légzés. Del csak egy fáradt sóhajjal nyugtázta a srác talán túlságosan is magabiztos kiállását, közben a másik két társára kúszott a tekintete. Wren hatalmas, tengerkék íriszeivel Lin erőteljes sminkkel keretezett barna szemeit tanulmányozta, fekete pólója alól kikandikáltak a tetoválásai, farmerját gondosan betűrte a bakancsába: talán ő volt az egyetlen, aki úgy festett, mintha az utcáról jött volna. De ezt a Yellow Panthers hallgatósága már megszokhatta, Wren sosem tulajdonított különösebb figyelmet az öltözékének: szerette volna, hogyha nem a kinézetéről ítélik meg. Ez mind szép és jó, de sajnos ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez a mai világban nem így működik. Antony is hasonló ruhában feszített, mint másik két társa, Lin pedig csak egy unott biccentéssel jelezte a srácoknak, hogy elfogadhatóan festenek.

– Kicsattansz a boldogságtól – jegyezte meg vigyorogva Wren, mire Adeline gúnyosan felhorkantott, s a plafonról lelógó csillárt kezdte tanulmányozni, csak hogy el tudja kerülni a többiek fürkésző pillantását.

– Ne is mondd – rendezte le egy legyintéssel.

– Baj van? – kérdezte komolyabbra véve a figurát Tony, de Lin csak a fejét csóválta. Soha, az istenért se vallotta volna be, hogy nincs minden a legnagyobb rendben vele. Ő az a tipikus magabiztos, flegma, ráadásul semmit magára nem vevő énekes, aki sztárságra született. Neki nem lehet gondja, legalábbis olyan nem, ami meglátszik rajta. Éppen ezért érezte kicsit kínosan magát aznap, mikor mind a három szempár rá szegeződött, s a válaszát várták.

– Dehogyis. Minden rendben – mosolyogta.

Miközben Adeline próbálta hárítani a hirtelen felé irányuló figyelmet, az épületbe egyre többen özönlöttek be, vagy szórakozás reményében, vagy pedig azért, hogy láthassák az együttest élőben. A sok, a szürke hétköznapok közül kiszakadni vágyó fiatal között Patrick Stump is átlépte a küszöböt, útja pedig azonnal a bárpult felé vezetett. Semmiről nem tudott, nem értette, mi vonzott ide ennyi embert; minden este idejött egy kis felejtés érdekében, ám eddig egyszer sem találkozott ekkora tömeggel. Ahogy lehuppant az egyetlen szabad bárszékre, a pultos lány azonnal mosolyogva fogadta, bár mikor szembe találta magát Pat fancsali ábrázatával, hirtelen elgondolkozott azon, hogy mi értelme van kedvesen köszönni valakinek, ha az úgyis bunkón reagál. De ennek ellenére azért megkérdezte, mit kér. Úgy illik.

– Egy vodkaszódát. Minél előbb, ha lehet – nyögte elkeseredetten Patrick, máris nehezen bírva az épületet betöltő zajt. Több, mint két hét telt el azóta, hogy Anabelle, Patrick kedvese önző módon elhagyta őt, de még mindig nem tudott túllépni a sokkon. Az emberek körülötte tökéletesen érezték magukat, a zene ritmusára pattogtak, ő eközben pedig üres tekintettel révedt a semmibe, azon gondolkozva, hogy mégis mit tett, amiért ezt érdemelte. Persze választ még mindig nem talált, s talán jobb is, mert lehet, még jobban összeomlott volna, ha rájön a lány elmenetelének okára.

– Itt a vodkaszódád – lökte oda Patrick elé az említett italt a pultos. Ő csak biccentett egyet, majd kezébe vette a poharat s pár másodperc alatt felhörpintette a tartalmát. Az ital nem bizonyult elég ütősnek, ugyanis Patrick máris kért valami számára megfelelőbbet. Mikor a pultos biccentett, Patrick hirtelen megfordult, mert az egész tömeg zúgolódni kezdett, majd egy pillanatra mindannyian elhallgattak. A fények megvilágították a színpadot, ahova pár másodperc múlva egy barna hajú lány lépett fel, mögötte három sráccal, akiket Pat nem tudott rendesen megnézni, ugyanis kitakarták őket az előtte álló emberek. Morgolódott egy sort magában, mikor nyújtózkodnia kellett ahhoz, hogy rálásson a lányra. De megérte. Amint meglátta ragyogó mosolyát, hirtelen elfelejtette minden gondját. Lenyűgözte a lány magabiztossága, s az a játszi könnyedség, amellyel a színpadra lépett; mintha minden nap ezt csinálná. Lehet így is volt. Pat nem tudta, csak nézte, ahogy a lány beleszól a mikrofonba, s mindenki tapsolni kezd. Jó estét mindenkinek. Patrick egyre jobban várta, hogy belekezdjenek az előadásba. Mi vagyunk a Yellow Panthers! Mintha hallott volna már róluk – ő maga sem tudta. Kezdjük is el, reméljük élvezni fogjátok az előadásunkat. Patrick ebben teljesen biztos volt.

Adeline próbálta tartani a szemkontaktust az emberekkel, elődadó lévén ugyanis fontos volt számára a közönség visszajelzése. Csak mivel itt egy szórakozóhelyről volt szó, ezért mindenki táncolt, ivott, megint táncolt és megint ivott. Szinte lehetetlenség volt bárkinek is elkapni a tekintetét, s ha mégis sikerült, akkor az pár másodperc múlva már el is tűnt a látószögéből. Morgolódni lett volna kedve, de nem tehette, éppen a dal közepén tartott s vagy kétszáz embernek kellett kedvére tennie az élőzenével. Elfordult balra, hátha ott lát valakit, akinek elkaphatja a tekintetét. Látott is. Egy srác bámult rá a fekete keretes szemüvege mögül, hajának színét nem tudta megállapítani a folyamatosan villódzó neonlámpák fénye miatt. Kezében egy pohár volt, ki tudja, milyen itallal benne. Féloldalas vigyorra húzta a száját, mire Lin is elmosolyodott. Ezt úgy vette, hogy jó az, amit csinál, ezért magabiztosan énekelte ki az utolsó hangot, amit sokáig megtartott, majd hirtelen becsukta a száját, ezzel befejezve a dalt. Az emberek tomboltak, Adeline nem tudta eldönteni, hogy a dal miatt, vagy csak az alkohol dolgozik bennük. Hátrapillantott, Jim jelezte, hogy még van bőven idejük, nyugodtan kezdjen bele bármilyen dalba. Lin így tett: az előre összeállított dallista szerint haladt, a tömeget egyre jobban táncolásra buzdítva. Ezt szerette ebben az egészben: imádta nézni az emberek arcán a mosolyt, hallgatni, ahogy vele együtt üvöltik a szöveget. Ilyenkor melegség töltötte el, s egyre inkább arra késztette, hogy többet, s még annál is többet adjon bele az egészbe. Nem cserélte volna le az égvilágon semmire ezt az érzést.

A fények betöltötték az egész teret, mindenki énekelt, táncolt vagy éppen ivott. Csak Adeline állt fáradtan a színpadon, mikrofonnal a kezében, kipirult arccal, verejtékező homlokkal, kicsit kifulladva. A levegőt pia,- és izzadságszag töltötte be, az embereknek alig volt helyük már, annyian betódultak az épületbe az élőzene hallatán. Wren megtörölte a homlokát, majd megpörgette a kezében a dobverőket. Jay megigazította a séróját, kivillantotta fogkrémreklámba illő fehér fogait, a szórakozóhelyen lévő szingli hölgyek pedig elfelejtettek levegőt venni. Anthony odalépett Adeline-hez, s a füléhez hajolva figyelmeztette, hogy már csak egy dalra van idejük. Lin biccentett.

– Úgy alakult, hogy már csak egy dalt tudunk eljátszani – szólt a mikrofonba a lány, mire a tömeg azonnal hőbörögni kezdett. Úgy tűnt, élvezik az zenéjüket, s szívesen hallgatnák még egy darabig. Lin pedig – kezdeti kedvtelensége ellenére – szívesen folytatta volna. De sajnos nem tehette, megérkeztek a következő fellépők, akik arra vártak, hogy színpadra léphessenek. Ahhoz pedig az kellett, hogy a Yellow Panthers elhagyja a terepet. – Lezárásként jöjjön a Dance, dance! – kiáltotta Adeline a mikrofonba. Az emberek tapsoltak, s várták, hogy nekikezdjenek a dalnak. Mikor Adeline kiénekelte az első sort, mindenki egy emberként kezdett ujjongani, hiába nem ismerték sokan a dalt.

Egy valaki azonban még Adeline-nél is jobban ismerte mint a dalt, mint a szöveget. Ez pedig Patrick volt, aki amint meghallotta, hogy mi lesz a lezáró dal, azonnal felkapta a fejét a bárpultról. Szemüvege kicsit elcsúszott, de nem érdekelte; próbálta elkapni a színpadon álló lány tekintetét, de sehogy sem sikerült neki. Ha már szóban nem tehette meg, de legalább a szemével el akarta neki mondani, hogy mennyire jó volt az előadás. Mivel a dal vége egyre jobban közeledett, Patrick kicsit botladozó nyelvvel megszólította a pultos lányt, aki sokadjára fordult felé az este folyamán.

– Hol tudok... hol találom... hol...

– Kinyögnéd végre? – mordult rá a lány gorombán, mire Pat biccentett. Nem igazán értette, miért sürgetik ennyire, de végül csak rávágta akaratát.

– Beszélni akarok az énekessel.

A lány felsóhajtott.

– Gyere – biccentett a háta mögé, mire Patrick kis gondolkozás után megkerülte a bárpultot. – Hé, Oli – bökte meg a mellette álló, barna hajú srác vállát, aki felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy figyel. – Vedd át egy kicsit a frontot, mindjárt visszajövök.

Azzal elvezette Patricket a színpad lejáratához, aki nem győzött hálálkodni a lánynak.

– Köszönjük a figyelmet, további jó szórakozást mindenkinek! – köszönt el Adeline az emberektől, majd megfordult, s elindult a srácok után. Miközben a lépcsőn ment lefelé, valaki felé tartotta a kezét. Lin megtorpant.

– Derek – nézett szúrósan Adeline az említett zöld szemeibe. A szőke hajú srác elvigyorodott.

– Nocsak, Lin. Nem megmondtam, hogy egyszer az előzenekarunk lesztek? – kérdezte gúnyosan. Derek McCartney, a Tomorrow-Night nevű zenekar frontembere, eléggé el van szállva magától. Már kezdetek óta rivalizál a két együttes egymással, Derek-ék azt hiszik, jobbak a Yellow Panthers-nél, amiben Adeline, Jay, Wren és Anthony természetesen nem értenek egyet. Ennek ellenére Derek nem csügged, előszeretettel tesz keresztbe nekik, amivel csak annyit ér el, hogy még jobban magára haragítja Lin-t és a társait. Ez most sem volt másként.

– Ez nem előzenekar, Derek. Rajtunk kívül még egy együttes fel fog lépni – javította ki Lin a srácot lekezelően, mire az felnevetett.

– Idő kérdése, és jöhettek velünk turnézni, ne aggódj. Aludhatsz mellettem – kacsintott Derek, pimaszul vigyorogva. Imádta az őrületbe kergetni Lin-t, aki noha undorodott a sráctól, nagyon könnyen le tudta reagálni az ilyen s ehhez hasonló kijelentéseit.

– Kösz, kihagyom.

Azzal kikerülte a srácot, s elindult a többiek után a szűk folyosón, ahonnan egy ajtó nyílt az épület hátsó részéhez.

Patrick a falnak dőlve várakozott, magában azon gondolkozott, hogy mivel szólíthatná meg a lányt. Lövése sem volt arról, mivel vonhatná magára a figyelmét, de gyorsan kellett döntenie. Épp hogy felnézett, szembe találta magát a lánnyal. A színpadon magasabbnak tűnt, ezért meglepte, mikor látta, hogy legalább egy fejjel magasabb nála. Döntenie kellett: megszólítja, vagy elszalasztja a valószínűleg soha vissza nem térő lehetőséget?

– Hát te? – nem kellett tovább gondolkodnia; a lány kezdeményezett beszélgetést. Minden szempár rá szegeződött, ezért hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Csak állt ott, a falnak támaszkodott, s az énekest figyelte. Aki pár másodperc múlva felkapta a hátára a táskáját, s közölte a többiekkel, hogy kimegy cigizni, addig menjenek és bulizzanak egy kicsit. Pat felsóhajtott; biztos volt benne, hogy a lány direkt küldte el három társát.

– Csak gratulálni szerettem volna – mosolyogta Patrick, mikor eloszlott a kisebb tömeg. – Patrick – nyújtotta a kezét, mire Adeline-nek szinte leesett az álla.

– Patrick Stump? – rökönyödött meg. Olyan hirtelen érte ez az egész; a Fall Out Boy énekese gratulálni akart neki. Neki. Egy alig egy éves együttes énekesének.

– Igen – reagálta le egyszerűen Pat, kicsit meglepődve azon, hogy a lány ismeri. De közben fel is villanyozódott tőle.

– Adeline Bowman – biccentett a lány. – Elszívok egy cigit. Nem tartasz velem?

– Nem dohányzom – közölte Patrick egyszerűen. Lin elnevette magát.

– Úgy értem beszélgetni.

– Ó. De, rendben.

Odakint azonnal megcsapta mindkettejük arcát a hűvös levegő, amely betudható volt az estének is, ám október lévén már nem nagyon volt meglepő, hogy nem ugrott harminc fok fölé a hőmérő. Adeline összehúzta magán kicsiny kabátját, fedetlen lábai máris libabőrösek lettek. Patrick nem igazán érzékelte a hőmérséklet-változást, valószínűleg a benne lázasan dolgozó alkohol miatt, amely kezdte elbódítani. A távolban kocsik hangját lehetett hallani, az ég kezdett beborulni, az egyetlen fényforrás pedig egy ki tudja, hány éves lámpaoszlop volt, amiben kezdett kiégni az amúgy sem túl fényes égő. Adeline kifújta a levegőt, lehelete egy pillanatra meglátszott a levegőben, amit Patrick halvány mosollyal figyelt. Egy ideig elszórakozott ezzel, mielőtt ténylegesen rágyújtott volna, majd nem törődve semmivel fogta magát, s hátát a falnak vetve lehuppant a hideg, piszkos betonra. A táskájába nyúlva előhalászta a cigis dobozt, abból kivett egy szálat, majd a szájába vette s pár másodperc alatt meggyújtotta az öngyújtóval. Fejét hátradöntve szívott egyet belőle, majd kiengedte a füstöt s hagyta, hogy lassan eltűnjön az éjszakában. Patrick sem habozott sokat, lehuppant a lány mellé, tekintetét pedig a borult égre vezette. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva, egyikük azon gondolkozott, hogy miért hagyták el, másikuk pedig azon, hogy milyen drága a cigaretta. Igyekeztek kizárni a külvilágot, csak egy pillanatra, közben pedig megfeledkeztek arról, hogy nem egyedül vannak. Erre Patrick jött rá először.

– Mióta zenélsz? – kérdezte hirtelen, hangja egy ideig visszhangzott Adeline fejében. Eltelt vagy két perc, mire válaszolt.

– Kis korom óta – felelte lassan, miután kifújta a füstöt. – Ez a mindenem. A zene nélkül szerintem már rég öngyilkos lettem volna – nevetett fel halkan. Patrick-nek tetszett a lány közvetlensége, noha egy kicsit meglepte, hogy egy idegen ilyen őszinte legyen vele. Válaszon gondolkozott, nem igazán tudta, mit lehet egy ilyesfajta kijelentésre reagálni.

– Hogy tetszett az előadás? – tette fel a kérdést Lin, gondolkodási időt sem hagyva Patrick-nek. Kezdte idegesíteni a srácot, hogy a lány mindig belevág a szavába. Még ha ki sem mondta, amit akar.

– Remek volt. Főleg az utolsó dal.

Patrick örült annak, hogy sikerült zavarba hoznia a lányt ezzel az egy mondatával. Ajkain halvány mosoly játszott, jobb kezével kicsit feljebb tolta lecsúszott szemüvegét, s hallgatta, ahogy a lány hirtelen mesélni kezd neki az előadásról. Hogy mennyire izgult, és hogy igazából semmi kedve nem volt ma ehhez, de a végére annyira belejött, hogy legszívesebben abba se hagyta volna az egészet.

– Elég magabiztosan léptél fel a színpadra – szakította félbe Pat Lin élménybeszámolóját. A lány a mondata közepén hagyta abba a beszédet.

– Jó színész vagyok, mi? – villantotta ki fogait, mire Patrick elnevette magát.

– Határozottan – biccentett. – Hallottam már az együttesedről.

– Tényleg? – lepődött meg Lin. Pat biccentett.

– Igen. De csak hallottam, odáig nem jutottam el, hogy utánatok is nézzek – ismerte be nevetve. – De mégis volt szerencsém meghallgatni egy előadást. Ráadásul élőben.

– Autogramot ne adjak? – kérdezte Adeline. Patrick belenézett szórakozottan csillogó szemeibe, s féloldalasan elvigyorodott.

– De, jöhet – nyújtotta a kezét, hogy a lány fel tudja írni oda a szignóját. Lin nevetve kutatott írószer után a táskájában, de Patrick kisegítette, s a kezébe nyomta a zsebén hordott tollat.

– Mindig van nálad egy toll? – vonta fel a szemöldökét Del gyanúsan.

– Nem mindig – ködösített. A lány továbbra is „nem hiszek neked” stílusban nézett rá. – Na jó, igen – adta meg magát nevetve.

Innentől kezdve be nem állt a szájuk. Mindenről beszéltek, elmeséltek egymásnak minden vicces és kevésbé vicces történetet, megosztották egymással a szokásos sablonos információkat. Kedvenc szín, étel, ital, dal. Ki tudja, mit nem tárgyaltak ki. Úgy beszéltek egymással, mintha régi ismerősök lennének. Patrick talán azért, mert az alkohol kicsit elvette a józan eszét, Adeline meg azért, mert... nos, ő Adeline. Aki elnyeri a bizalmát, azzal mindent megoszt, nem törődve azzal, hogy ebből akár rossz is elsülhet. Az idő eközben rohamosan szaladt, másodpercek, percek, órák teltek el a tudtuk nélkül, s arra eszméltek fel, hogy már szinte koromsötétben ülnek odakint, egyetlen lámpa társaságában. Nem zavartatták magukat, egy vállrántással lerendezték az egészet, s folytatták a beszélgetést.

– Na és mi a helyzet a lányokkal?

Csend. Patrick nem reagált, egyszerűen képtelen volt szólásra nyitni a száját. Adeline pedig kínosan érezte magát, mert ráeszmélt, hogy rossz témát hozott fel. Már éppen magyarázkodni kezdett volna, elnézést akart kérni, de Patrick nagy nehezen felsóhajtott.

– Őszintén?

Lin bólintott.

– Sehogy. A barátnőm önző módon elhagyott, elutazott a világ másik végére, csak hogy neki jó legyen. Az meg teljesen hidegen hagyja, hogy ezzel tönkretett, s azóta nem volt még olyan, hogy józanul mentem volna haza.

– Sajnálom – nyögte elfúló hangon Lin.

– Nem kell – rázta meg a fejét Patrick. – Mitől mentett meg a zene? Miért lettél volna öngyilkos nélküle?

Úgy látszott, most ő nyúlt mellé a témaválasztásban. Eddig azt szokta meg, bármit kérdez a lánytól, az azonnal válaszol, sokszor olyan hosszan, hogy mire a végére ér, Pat el is felejti, mit mondott még az elején. Ezek szerint nála is van egy olyan témakör, amit igyekszik kerülni, s nem szívesen beszél róla. Nem is tette meg. Csak csendben ültek, Patrick pedig hagyta, hogy megválaszolatlan maradjon kérdése. Nem zavarta, megértette, hogy a lány azért ennyire még nem bízik meg benne. Hiszen nem ismerik egymást úgy igazán. Amit pedig ő mondott el, azt bárkinek elmondta volna; hiszen úgyis idő kérdése, s az újságok is pontosan ugyanígy fogják megírni. Már így is kóstolgatják, amiért minden este bemenni látják a szórakozóhelyre, mindenki az okára kíváncsi, de ő a menedzser kérésére senkinek nem mond semmit.

Kínzóan hosszú csend telepedett rájuk, amit egyikük sem akart, tudott megtörni. Bentről kiszűrődött a zene, de épphogy csak lehetett hallani. Mindenki remekül érezte magát, ittak, nevetgéltek, ritmusra ugráltak; élvezték az estét. Adeline és Patrick viszont kivonták magukat ebből. Nem tudták volna élvezni. Egyszerűen nem. Valami nyomasztotta őket belül, mélyen, kevésbé mélyen, s nem hagyta, hogy el tudják engedni magukat. Patrick-en még az alkohol sem tudott teljesen segíteni, Adeline-t pedig az azon a napon már negyedszer előhalászott cigarettásdobozból kikerülő cigiszál sem tudta megnyugtatni. Mindkettejüknek megvoltak a maga démonjaik, kinek több, kinek kevesebb, amelyek nem hagyták őket nyugodni. Más-más miatt voltak maguk alatt, mégis ugyan oda vezetett az útjuk; az őrületbe. Ha nem változtatnak, egy idő után már nem fogják tudni elviselni azt a sok problémát, ami rájuk nehezedik, s szép lassan eljutnak arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Patrick-nek az egyedülléten kívül is rengeteg gondja volt, Adeline élete pedig csak kívülről tűnt tökéletesnek. A lány már nem úgy élte meg.

– Tudod, Patrick – fújta ki lassan a füstöt Lin, mely szép lassan elenyészett a hűvös, október végi éjszaka sötétjében. – Az élet szívás.

Patrick lassan bólintott, tekintetét a távoli lámpák fényére összpontosította, hogy ne kelljen Adeline szemébe néznie. Félt, hogy a lány ki tudja olvasni a tekintetéből, min rágódik. Lin pedig ugyanúgy kerülte a szemkontaktust.

Csak ültek ott, maguk sem tudták, mióta s még meddig, belemerülve a gondolataikba, szinte tudomást sem véve egymásról. Az óra eközben pontosan éjfélt ütött. Kint lecsillapodtak a kedélyek, csend volt, csak néhány kutya vonyítását meg pár autó motorjának hangját lehetett hallani. Patrick és Lin egyre inkább álmosodott, de még nem álltak készen arra, hogy felálljanak, s elinduljanak hazafelé, ahol egyedül maradnak a gondolataikkal. Ott akartak még maradni, érezni a másik jelenlétét, ami ha csak egy kicsit is, de megnyugtatja őket. Mert nincsenek egyedül. De hiába cseréltek telefonszámot, hiába beszélték meg, hogy majd találkoznak másnap – egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy hazamenjenek s magukra maradjanak. Talán ettől féltek mindketten úgy igazán: a magánytól. Mely akkor még elviselhető, ha minden klappol. De amint megváltozik valami, hirtelen nyomasztóvá válik. Velük is így volt. S míg ők odakint harcot vívtak magukkal, a gondolataikkal, addig az odabent lévő emberek többsége boldog öntudatlanságban ugrált a zene ritmusára.